Egyik este összevesztek, ezért a barna hajú sétálni indult. Azóta nem látták. Mindenki siratta, úgy gondolták, meghalt. Ám így, egy év elteltével már egész jól feldolgozták. Philt-t kivéve. Magát hibáztatta, ez pedig belülről teljesen felemésztette. Kezein hamar megjelentek a vágások, amik ekkorra már egész testén elterjedtek. Kezdte elveszíteni az irányítást önmaga felett. Barátai - az a kevés, akik még nem pártoltak el mellőle - próbáltak lelket önteni belé, megvigasztalni. De ő mindig csak sírni, ordibálni kezdett, és nem számított, hol vagy kivel volt, azonnal a zsebébe rejtett pengéhez nyúlt.
Ezen az éjszakán se tett máshogyan. Fejében visszhangzottak Dan utolsó szavai. "Mindent tönkreteszel! Bár meg se ismertelek volna!" Majd újra hallotta az ajtócsapódást, és szemeibe könnyek gyűltek. A penge pedig pillanatok alatt ujjai között, végül bőrében volt. "Nem halt meg. Még mindig odakinn van. Csak sétálni ment..." Ezekkel a gondolatokkal tartotta magát életben. Valamint a reménnyel, hogy egy nap Dan majd besétál az ajtón, és minden úgy lesz, ahogy régen.
A csend, a magány, az álmatlan éjszakák egyre kínzóbbá váltak. Hiányzott neki minden barátjával kapcsolatban. Az ugratásai, a piszkálódása, a hangja, mindene. Ölni tudott volna csak még egy percért Dan-nel. Hogy elmondhassa neki, mennyire sajnálja, és h barátjának tényleg mennie kell, elbúcsúzhasson tőle.
Másfél év. Ennyi ideje indult Dan sétálni. Azóta a rendőrség megtalálta, holtan. A temetés viszont csak pár napja történt, és nem olyan volt, mint amilyenre a legtöbben számítottak. Szinte csak Phil hangját lehetett hallani. Kiabált, sírt, könyörgött, hogy ez az egész ne legyen igaz, és felébredjen ebből a rémálomból. De nem történt meg. Tényleg Dan feküdt a koporsóban, teljes nyugalommal. Ekkor tökéletes ellentéte volt a sírástól már vörös szemű, berekedt torkú Phil-nek. A fekete hajú képtelen volt végignézni, ahogy legjobb barátját elnyeli a föld, ezért inkább leült egy padra. Csöndesen sírdogált miközben csuklóját vagdosta.
Két év tíz hónap. Senki nem emlegeti már a fiút, aki elment sétálni ás nem tért vissza többé. Mondhatni kitörölődött az emberek emlékezetéből. Egy fiatal fiút kivéve, aki ekkor már mélyen depressziós volt. Minden nap kijárt barátja sírjához, és akármekkora őrültnek is nézték, beszélt hozzá. A sírkő vált a 'legjobb barátjává'. Kezén már nehezebb volt sima felületet találni, mint az ekkorra már egybeolvadt vágások közül egyet-kettőt. Teljesen összetört, elveszett volt. Arról pedig jobb nem is beszélni, milyen gondolatok ébredtek benne.
Három év. És Phil újra láthatta legjobb barátját. De ez mér messze nem ezen a földön történt. Hanem valahol messze, aminek a helyét senki se tudná megmondani. még az életen is túl. Senki nem tudta, hova kerültek, mi történt velük, csak az ő általuk ismert történet végét tudták: Egy fiú, akit szinte mindenhol beborított a bőre alól szivárgó vér, mindenkit arrébb lökve sétált le a parkba. Ott tett egy kisebb kitérőt a bokrok közé. Egy levelet, üzenetet keresett, amit hamar meg is talált. Egy remekül álcázott, terepszínű kis dobozban volt. Sírva olvasta el minden egyes betűjét, már a híd szélén állva. Egész teste remegett, a dühtől vagy a szomorúságtól, senki sem tudta. "Hamarosan találkozunk..." Mormolta, ahogy fejéhez emelte a pisztolyt. A körülötte állók nem mertek tenni semmit, hátha rájuk lő. Ám egyáltalán nem ez volt a szándéka. Önmagával akart végezni, nem ártatlan emberekkel. Véget vetni ennek a 'gyönyörű hazugságnak', amiben éveken át élt. Nem volt benne semmi félelem, jól tudta, mit akar tenni. Egy halvány mosollyal szája szélén meghúzta a ravaszt, és teste holtan esett a jéghideg vízbe. Az emberek csak bámultak rá, bármiféle tett helyett. Ő viszont pont ezt akarta. A következő emléke már egy sokkal szebb helyen történt. Nem érdekelte, hogy meghalt. Nem érdekelte, mennyire vagy mennyire nem fog hiányozni az embereknek. Ismét Dan-nel volt, és mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy boldog lehessen. Úgy érezte, még soha nem élt ennyire. Akár így volt, akár nem...
